2015. április 1.
Nyomtatóbarát változatAz itt bemutatott cikksorozat egy több mint tíz éves kulturális antropológiai kutatás tapasztatai alapján íródott, amelyet egy borsod megyei faluban végeztem elsősorban cigány-telepeken. A cikk négy lánytestvér sorsának alakulásán keresztül mutatja be cigányság mozgástereinek és identifikációs lehetőségeinek változásait e falusi közegekben. E változások egyrészt az adott lokalitás hatalmi viszonyai által működő asszimilációs „rezsim” gyengülését érintik, másrészt az éppen e helyi meghatározottságokból kivezető „identitáspolitika” erősödését jelentik. A cikkben nyomon követhetjük, hogy egy adott társadalmi kontextusban, amelyben egy-egy testvér mozog, miféle erőforrást és kiszolgáltatottságot jelent, akár az asszimilációt sürgető rendhez, a helyi hatalmi viszonyokhoz történő alkalmazkodás, akár a cigány „identitáspolitikai” önszerveződés működtetése. Mindeközben a cikksorozat több mint másfél évtized időtávlatában mutatja be, hogy a fentiekre milyen hatással vannak a rendszerváltáshoz köthető, mindmáig zajló strukturális és gazdasági átalakulások.
Az előző részekben a szülők társadalmi beágyazottságával, legidősebb lány sorsát irányító kényszerekkel és a rokonsági rendszerekkel ismerkedhettünk meg.
A lokalitás mint űr
A 2000-es évek közepétől számtalan tanulmány hívta fel a figyelmet arra a riasztó űrre, amely a transznacionális vagy nemzetközi roma politikai szerveződés és reprezentáció viszonylagos sikere és a „helyi szint” érdekérvényesítése, az ún. „grassroot” roma mozgalmak között tátong. Ezen űr valójában ez utóbbiak vészes hiányát jelenti (Gheorge 2013, Bíró 2013, Kovats 2001, 2013, Vermesch 2006, Kóczé 2011, Vidra 2014, Trehan 2009, Signora 2009). E két „szint” közti viszony alapvetően határozta meg a harmadik testvér, Szintia mozgástereit, ezért mielőtt rátérnénk sorsának alakulására, bemutatjuk a fentiekkel kapcsolatos főbb problémákat.
Nicolae Gheorghe, a romániai és nemzetközi roma politikai képviselet meghatározó alakja, visszatekintve több évtizedes ténykedésére, tanulmányában így vall erről a problémáról:
„Sokakkal együtt én is részt vettem az ERTF (European Roma and Traveller Forum) megalapításában, de 2003 közepén visszavonultam, mert úgy éreztem, hogy változóban van a szervezet jellege. Azzal, hogy a roma nemzet eszméjét támogatták, az aktivisták egyre inkább csak az európai intézményekkel foglalkoztak, így például a strassburgi Európa Tanáccsal, a brüsszeli EU-val, a budapesti Nyílt Társadalom Intézettel (OSI) és a varsói OSCE-vel. Az 1990-es években magam is látogattam az üléseket ezekben a városokban, és talán a fiatalabb aktivisták egy része igyekezett követni példámat. Később magas pozícióba neveztek ki, a Roma és Szintó Ügyek Kapcsolattartó Pontjának (Contact Point for Roma and Szinti Issues) igazgatója lettem a varsói Demokratikus Intézetek és Emberi Jogok Hivatalában (Office for Democratic Institution and Human Rights, ODIHR). Járóka Lívia és Mohácsi Viktória európai parlamenti képviselőként szintén példaképül szolgáltak. Sok tehetséges romát vonzott a lehetőség, hogy kiléphessen a nemzetközi színtérre, mi pedig támogattuk őket, mivel a kormányközi ügynökségekben való jelenlétük a sikereink legszembetűnőbb jele volt. Mindez a roma mozgalom fejlődésének és saját élettörténetemnek is egy mérföldköve volt. Amikor megnyíltak a határok, én már az ötvenes éveimben jártam. Manapság már széles körben ajánlanak fiatal roma aktivistáknak részvételi lehetőséget találkozókon, szemináriumokon és más eseményeken, és közülük sokan nagyon hitelesen érvényesítik magukat. Magam is hozzájárultam ezeknek az európai struktúráknak a létrehozásához azzal, hogy felhívtam a főbb nemzetközi szervezetek figyelmét a roma ügyekre. Ma már azonban szkeptikusabb vagyok azzal kapcsolatban, hogy a tehetséges romáknak nemzetközi pozíciókat kell e találniuk ahelyett, hogy országos, vagy még inkább helyi szinten dolgoznának, Úgy hiszem, a következő lépés a roma mozgalom és a benne részt vevők fejlődése számára az, hogy újra megtaláljuk a kapcsolatot azokkal, akiket képviselünk. Egy nemzetközi irodában folytatott kemény munka – amit én is végeztem hét évig Varsóban – helyi szinten a közösségek tagjainak teljesen láthatatlan marad.” (Gheorghe 2014 82-83).
Nem Gheorghe, a nemzetközi hírű és hatású roma aktivista volt ez egyetlen meghatározó személyiség, aki a helyi, azaz grassroot mozgalmak felé fordult az utóbbi években. Újabban a lokális szerveződés lehetőségei és módjai izgatják azokat a szervezeteket, intézményeket is, amelyek éppen a fenti nemzetközi szintet képviselik1. Az érdeklődés e megváltozott fókusza részben a közép-kelet-európai országokban megjelenő szélsőjobboldali, többnyire cigányellenes politikai erőknek, közbeszéd általános radikalizálódásának, és a halálos áldozatokat is követelő rasszista támadásoknak, valamint a helyi szinten egyre gyakrabban „etnikai” színezetet nyerő konfliktusoknak köszönhető. Magyarország esetében a legfőbb kérdés általában így hangzik: Mivel magyarázható a lokális önszerveződés szinte teljes hiánya, és mégis milyen csíráit láthatjuk bármiféle grassroot mozgalom kialakulásának?
Miközben a „fenti” tekintet egy ideje a helyi, „mikro-szint” mozgolódásait kutatja, addig a helyi kontextusba ágyazott szereplők „felfele” tapogatóznak, hogy valamiképp kiverekedjék magukat a lokális hatalmi viszonyok hálójából. Természetesen ez a „lent” és „fent” nem a társadalmi viszonyrendszerek magától értetődő rétegződései, hanem éppen a nemzetközi és lokális szint hiányzó kapcsolataiból eredő távolság. Ugyanakkor e szerzők egy része nem pusztán a „szintek” közti kapcsolat hiányát nevezi meg legfőbb problémaként, hanem éppen az esetleges kapcsolatok feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaira is felhívják a figyelmet. Az úgynevezett civil szervezetek, az NGO-ok sok esetben kiszolgáltatottjai az éppen regnáló nemzeti kormányoknak, ebből úgy kereshetnek kiutat, ha megkerülve a kormányzati forrásokat, olyan nemezetek fölötti szervezetekhez fordulnak, amelyek „fejlett világ” (értsd nyugat-európai vagy észak-amerikai) - kötődésűek, erőforrásaik messze meghaladják a közép-kelet európai kontextusban elérhető lehetőségeket. Ekképpen egy civilszervezetnek vagy a nemzeti kormányok felé kell lojalitást mutatnia vagy nyugat-európai és észak-amerikai támogatónak, más szóval „donorjainak” kell megfelelnie. A helyzetet tovább nehezíti, hogy sok esetben nem pusztán arról van szó, hogy egy helyben szerveződő egyesület – forrásokat keresve ténykedéséhez – megtalálja a fenti intézményeket. A helyzet ugyanis éppen fordított: általában e fenti intézmények forrásaiból hívják életre őket. Kóczé Angéla egy egész disszertációt szentel annak a jelenségnek, ahogy „NGOizáció” a globális egyenlőtlenségeket és a cigányság alávetett pozícióját termeli újra. Állítása szerint megszokott jelenség, hogy a források elosztása hűen igazodik a globális gazdasági egyenlőtlenségek irányához, azaz minél közelebb tevékenykedik egy szereplő az adott szervezet amerikai vagy nyugat-európai centrumához, annál magasabb juttatásban részesül, a források fokozatosan csökkenek az ún. helyi aktorokig érve (Kóczé 2011). Ugyanakkor mind Kóczé Angéla, mind Gheorghe példát hoz azokra az esetekre, mikor ez a hű igazodás nem megfelelő, azaz az aktuálisan támogatott „lokális kontextusba” olyan források érkeznek, amelyek a létező piacgazdasági rendszer közepette úgymond „szokatlanok”, ennek következtében egyfelől zavart okoznak a helyi hatalmi viszonyokban, másfelől pedig végzetes függőséget alakítanak ki.
Gheorghe így ír erről a jelenségről: „A 90-es években amellett voltam, hogy jöjjön létre minél több civil szervezet, ám sokasodásuk problémát okozott, mivel legtöbbjük még ma sem tudja önmagát fenntartani. Ahelyett, hogy tagdíjakból élnének, külső adományozóktól és kormányoktól, ennek következtében pedig európai alapoktól és támogatásoktól függenek. Előfordul, hogy egy civil szervezet alkalmazottja jobban keres, mint egy kormányzati tisztviselő. Ez jól illusztrálja azt a paradoxont, hogy a jóléti függőség (welfare dependency) milyen arányú a roma civil szervezetek alkalmazottjai között. Mint lobbista és tanácsadó láttam, ahogyan roma civil szervezetek fokozatosan elvesztették morális autonómiájukat és szervezeti kapacitásaikat, és ahogyan „kenyéradóik” függésben lévő ügyfeleivé – vagy védett vevőivé – váltak.” (Gheorghe 2014:84).
Kóczé Angéla egy más típusú, de a fentiekkel szorosan összefüggő problémára hívja fel a figyelmet disszertációjában: azokban az észak-magyarországi falvakban és városokban, amelyek a legtöbbet veszítettek a rendszerváltás piacgazdasági fordulatával, vagyis a nehézipar összeomlása szinte az összes gazdasági erőforrást elapasztotta, a fenti emberi és kisebbségijogi-diskurzus nevében érkező források sok esetben növelik a frusztrációt és a cigány-magyar különbségtétel radikalizálódását. A rendszerváltás sokkját szintén nem kiheverő többségi lakosság e források érkezését úgy éli meg, hogy a „cigányokra figyelnek” míg rájuk senki, cigányságuk forrásokat lehívó jelentés, míg ők nem rendelkeznek ilyesmivel, miközben a helyi jelentések kontextusában a cigányok azok, akik mindezt legkevésbé érdemlik meg (Kóczé 2011). Ebből a perspektívából nézve a rendszerváltás neoliberális gazdasági fordulata okozta sebek csak akkor válnak láthatóvá és elbeszélhetővé, ha létezik egy olyan „nyelv”, amely elmondhatóvá teszi azokat. Ez a nyelv pedig bizonyos szerzők szerint a neoliberális kapitalista demokráciák ideológiai támogatója, az ún. „emberi jogi diskurzus”, melynek legfőbb ereje éppen abban rejlik, hogy szétválasztja a politikai, jogi aspektust a gazdasági meghatározottságoktól (Trehan-Sigona 2009). Ekképpen főszerepelőink, az észak-magyarországi hátrányos helyzetű régiók „magyarjai” és „cigányai” szükségképpen válnak egymás ellenfeleivé, hiszen amíg a „cigányságból” vagy „cigányságtól” fakadó sérülések „mindkét oldalon” elbeszélhetőek lesznek – „magyar oldalon” a szélsőjobb, „cigány oldalon” az emberi jogi diskurzus által kínált nyelven – addig az a közös meghatározottság, amit a neoliberális gazdasági fordulat hozott, elbeszélhetetlen marad. A gömbaljai magyarok szintén méltatlankodva veszik tudomásul, hogy „mindenkit csak a cigányok érdekelnek”, miközben az „ő” problémáikról, vagyis a mezőgazdasági termelés ellehetetlenüléséről, a közösségiség rendszerváltással bekövetkező széteséséről senki nem faggatózik, mintha ezekbe a cigány problematika eleve nem tartozna bele…
Nyilvánvalóan nem fogjuk feloldani azt a mély belső ellentmondást, amely az emberi jogi diskurzus és a neoliberális gazdasági rend között feszül, csak azt tudjuk bemutatni, ahogyan az előbbi által generált erőforrások bekerülnek a helyi kontextusba, és hogy hiányuk miként mérhet végső csapást a lokális önszerveződés első próbálkozásaira. A harmadik lány, Szintia történetének kereteit éppen a „cigányság”’ erőforrásként történő megjelenése és a helyi kontextusban működő viszonyok dinamikái alakítják.
Keresgélők és tapogatózók
Gömbalján a 2000-es évek elején nem létezett sem helyi, sem „külső” központtal rendelkező civil szervezet, amely a roma közösségért vagy annak nevében tevékenykedett volna. A régió más falvaiban is csak elvétve találkoztam ilyesmivel. A cigányság jelentései és szerveződései elsősorban a helyi hatalmi viszonyokhoz kötődtek; azok a diskurzusok, amelyek nemzetközi vagy akár nemzeti szinten fejtették ki hatásukat, szinte „idegen nyelvnek” tűntek a helyi kontextusban2. A 2010-es évek elejére azonban a helyzet megváltozott. Gömbalján a régióbeli viszonyokhoz mérve erős befolyású Roma Egyesület működik, 2010-ben a TASZ jogvédő „irodát” hozott létre, napjainkban pedig sok önkéntes, civil szervezet próbál segíteni a helyi cigány gyerekek és fiatalok helyzetén. E radikálisnak tűnő változás az aktorok elbeszéléseiben is megjelenik, és úgy tűnik, a „fentről” a helyi kontextus felé nyitó „keresgélők” és a „lentről” felfelé irányuló „tapogatózók” olykor „egymásra találnak”.
„A TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) jogvédő szervezet hivatalosan 2010 tavaszán indította el Romaprogramját – mondja egy interjúban Dénes Balázs, a TASZ elnöke – egyszerűen eddigre lett a helyzet annyira rossz Magyarországon a romák helyzetével kapcsolatban, hogy egyszerűen komoly emberi jogi szervezet nem mondhatta azt, hogy nem foglalkozik diszkriminációs kérdésekkel, nem foglalkozik a roma üggyel”. „A roma program helyi partnerekkel dolgozik – folytatja – különösen fontosnak tartjuk azt, hogy roma közösségekből tudjanak kiemelkedni olyan szereplők, akik a jogvédelemben szerepet tudnak kapni.”
A TASZ 2010-ben 19 Borsod megyei településen, köztük Gömbalján hozott létre jogvédelmi pontokat. Az első lépés azonban az volt, hogy megtalálják azokat az embereket, akik úgymond az önszerveződés „első csírái” lehetnek, akiket ez a demokrácia iránt elkötelezett, kormányoktól független, ám anyagilag teljes mértékben adományozóitól függő szervezet útjára indíthat, mint a helyi közösség később már önjáró szerveződésének vezető figuráit. Az első megkeresett ember Gömbalján, mint a többi településen is, a helyi CKÖ akkori elnöke, Tibi volt. Korábban már szóltunk róla, hogy a kisebbségi önkormányzatok mind strukturális okokból, mind a helyi viszonyokból adódóan csak nagyon kevéssé jelentenek valós érdekképviseletet, erre semmiféle hivatalos nyomásgyakorló eszközük nincs. A képviselők legtöbbször informális csatornákon keresztül érvényesíthették akaratukat, ahhoz pedig mély beágyazottság kellett a helyi hatalmi viszonyokba. Tibi akkor már 50-es évei körül járt, ami talán eleve megnehezíthette, hogy elsajátítson egy, a TASZ által képviselt, merőben új érdekképviseleti formát. Habár elvállalta a megbízatást, a munka jelentős részét harmadik lányára, az akkor csupán 19 éves Szintiára bízta.
A fentiekből úgy tűnhet, mintha a TASZ új koncepciója megvalósításának terheit, a lokális érdekképviselet kialakítását egy tinédzser lány vállaira helyzete volna. Ugyanakkor a TASZ 2010-ben már egy némileg „előkészített” terepre érkezett. Szintitől, apjával ellentétben, már nem állt annyira távol a „helyi roma közösség” mint egész képviseletének ideája. Szintia tizenéves volt, amikor egyik unokatestvére, Erzsike és annak férje megalapította a Gömbaljai Romákért Egyesületet, amely már a roma közösség érdekében tevékenykedett, programokat szervezett, és ha kellett, nyíltan konfrontálódott a helyi hatalommal. Szintia tinédzserlányként mindig szívesen részt vett a programokban. Az egyesület szervezésében társaival Balatonon táboroztak, máskor pedig olyan pesti nevezetességeket látogattak meg, mint a Parlament és az Állatkert. Ezek az események már létükkel kikezdték a cigány-magyar különbségtétel hierarchikus működési módját, hiszen bennük minden pozíció a „cigányhoz” tartozott, legyen az a szervező, a felnőtt kísérő, vagy a gyerek.
Természetesen nem kisebbítem a Balaton, a Parlament és az Állatkert vonzerejét, mégis úgy gondolom, nem elsősorban az úti célok adták e programok felejthetetlen élményét, hanem maga a közös utazás módja, amely unikálisnak látszik a cigány-magyar különbségtétel hosszú történetében. A „sok cigány együtt” ugyanis számos szempontból veszélyesnek tűnik. Ha gömbaljai barátaimmal csapatostul mentünk valahova, többször igazoltattak, mint életem során összesen, vagy ha csak ketten voltunk. A szórakozóhelyek szintén nem ismerik fel a „cigányt”, ha egyedül érkezik, azonban, ha többedmagával, akkor a társaság sokszor fenn akad a „face-kontrolon”. A csoportos jelenlét tehát rögzíti a cigányság kijelölő, stigmatizáló jelentéseit, így a társaságot szükségképpen a közös „szégyen” szövetsége köti össze. Az egyedüllét bár más szempontból veszélyes, mégis e tekintetben több mozgásteret ad (Horváth 2008).
Egy alkalommal Dzseni és Rebeka ellátogattak Pestre, sorra jártuk a boltokat, hiszen Dzseninek cipőre volt szüksége. Shoppingolásunk közben összefutottunk a lányok rég nem látott, távoli rokonaival, akik velünk tartottak, onnantól kezdve együtt nézelődtünk. Dzsenike azonban látványosan kivonult a programból: „Én majd holnap eljövök magamba – mondta – olyan égő így, mint a hordák, vagy, hogy, mikor a cigányok így bevonulnak egy boltba, tiszta égő, nem szégyenítem magam velük!”
Az egyesület programjai azonban hasonló helyzetek produkáltak, ahol „sok cigány” van együtt, ám ez az együttlét egyrészről „választott” volt, hiszen a Roma Egyesület szervezte őket, másrészt Erzsikéék igyekeztek olyan kirándulásokat szervezni, amelyek követték a mainstream útvonalakat: Parlament, Állatkert és a Balaton, melyek elsődleges úti céljai a vidéki iskoláknak, vagy gyermekjóléti intézményeknek is. A résztvevők általában, ahogy Szintia is, az egyesület alapítói és azok családtagjai közül kerültek ki; ez olyan „válogatott” társaságot jelentett, amelynek tagjai osztották a korábbiakban „rendes cigányságnak” nevezett identifikációs mintát, így kevésbé kellett tartani a cigányság veszélyes jelentéseitől. Szintike tehát egy olyan színtéren tölthette tinédzserkora egy részét, ami sem nővéreinek, sem szüleinek nem adatott meg: egy hivatalos, ám önszerveződő cigány intézmény keretei között. Habár nyilvánvalóan az egyesület sem volt mentes a rokoni különbségtételek fragmentáló erejétől, de létrejötte és működése a gömbaljai roma közösséget mint „egészt” hozta be a társadalmi jelentések és viszonyok közé, amely alapvető változásnak tűnik a cigányság identifikációs lehetőségeiben.
A falu vezetősége immár legitim partnerként keresi meg a szervezetet, ha a cigányokat érintő kérdésekről van szó, ami még akkor is jelentős fordulat, ha az sokszor a „a tieitek problémái, oldjátok meg ti!”-felhanggal történik. A fentiek alapján egyértelműnek tűnik, hogy Szintia kis jogvédő „irodája” kezdetben az egyesület székházában kapott helyet. Heti 3 alkalommal, napi két órán át fogadta a panaszosokat, miközben folyamatos Skype-kapcsolatban állt a TASZ ügyvédjével. Szintia tevékenységét a TASZ koncepciójának megfelelően önkéntes alapon végezte. Azonban mind a TASZ-Pont, mind az egyesület munkáját végigkíséri az a fentiekben is említett ellentmondás, amely az emberi, kisebbségi és a szociális jogok megkülönböztetéséből fakad. Szintike legnagyobb nehézségét éppen e kettő rendszerszintű szétválasztása jelentette, hiszen a „terepen” ezek soha nem válnak el egymástól.
Az emberi és szociális jogok kereszttüzében
„Szeretem csinálni amúgy – meséli Szintike – de néha megfúlok az idegbe, rendesen kikészítenek, hogy nem értik aztat, hogy ez most mi. Hogy én nem vagyok ÉMÁSZ meg családsegítő, hogy hiába hozza ide a számláját, mert ők szegények azt hiszik, hogy most én már milliomos vagyok, én már mindent elintézek! És azt hiszik, nem akarok segíteni, és akkor el kell magyarázni, hogy Mari, mi nem tudunk pénzt adni… nehéz ezt elmagyarázni nekik.” És valóban nem könnyű, hiszen az „anyagi” és a „jogi” aspektus a mindennapok szintjén egymást támogatva, szétválaszthatatlanul hozzák létre a cigány pozíció alapvető kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, a TASZ helyi önkéntesének egyik legfőbb feladata tevékenysége során éppen az, hogy e kettő megkülönböztetését elfogadottá tegye, mint a „fennálló rend” evidenciáját, megértesse a célcsoporttal: melyek azok az esetek, amikor a TASZ-hoz lehet fordulni, és melyek, amikor nem.
Pityuka egy alkalommal kétségbeesve keresett meg, éppen munkába tartott biciklijén, amikor megállították a rendőrök: „Fényes nappal volt, ozt még a lámpát keresték – meséli – 20 ezer forintra büntetett, ozt ha nem fizetem, még elvisznek itten. Ha tudnál adni valamennyit, mert itten senkinek se nincs, kamatra elvenni meg ugyanott vagyok.” „Nekem nincs pénzem most Pityuka – feleltem – de ott a TASZ-Pont, éppen az ilyen esetekre, a „fekete Sanyit” is mindig büntetgetik a rendőrök, az ő ügyét is a Szintike viszi.”Áh – mondta lekeseredetten – nem segítenek azok semmit se, múltkor is levették az áramot az ÉMÁSZok, ozt nem segítettek!” Itt azonban, ha fenntartásokkal is, de átvettem Szintike szerepét, a szociális és emberi jogok szétválasztásának szigorú törvényét magam érvényesítettem: „Figyelj Pityuka – mondtam - az ÉMÁSZ azért kapcsolta le az áramot, mert nem fizetted, tudom, hogy nem direkt, de azzal a TASZ nem tud mit csinálni. A rendőr viszont azért büntetett meg, mert cigány vagy, magyarokat sose büntetnek ilyesmiért.” „Há’ nem, nem, csakis a cigányokat!”- felelte. „Na, látod!”- nyugtáztam felismerését.
Habár Pityuka később pánikszerűen fizette be büntetését első fizetéséből, nehogy „elvigyék”, egy-két év múlva a „terep” kezdte elsajátítani a fenti szétválasztást, lassan beépült a helyi evidenciák közé, hogy bizonyos esetekben nem állnak védtelenül a cigány pozíció kiszolgáltatottságával szemben. Azonban szinte minden, akár sikeres eset is magában hordozza a feszültségeket. Ramóna és Rudi, mindenkori házigazdáim például pár évvel ezelőtt ún. „eltartási szerződést” kötöttek a telep egyetlen „magyar” lakójával, Jolánka nénivel. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a 80-as évei elején járó asszony Rudiék népes otthonába költözött, míg nyugdíja bekerült a család költségvetésébe. Jolán néni idős volt és gyenge ahhoz, hogy létfenntartását egyedül intézze, egyedüli rokona, alkoholista fia folyamatosan zaklatta, tőle nem számíthatott segítségre. Rudiéknál azonban védelmet, ellátást kapott, és ami legalább ilyen fontos, nem elszigetelődött magányban, hanem közösségben élhette le utolsó éveit. Jolán néni azonban pár hete 86 évesen elhunyt, utolsó hónapjaiban szinte magatehetetlenné vált, Ramóna gondoskodott róla, fürdette, etette, tisztába tette, a helyi orvos pedig hetente tájékozódott állapotáról. Halála azonban igencsak megrendítette a család amúgy is katasztrofális anyagi helyzetét, habár temetési költségeit a szerződés szerint Rudiéknak nem volt kötelező állni, a valóságban ez mégis elkerülhetetlenné vált.
Ramóna ebben az évben temette el anyját és legkedvesebb testvérét, a család „legerősebb” láncszemeként a temetések költségei is rá hárultak, egy újabb hasonló horderejű kiadás elviselhetetlennek látszott. Így aztán Ramóna végső kétségbeesésében a polgármesterhez fordult: „Tudod, hogy ki nem állhat engem – meséli – úgy tett, hogy engem ő amíg polgármester, nem hív be dolgozni! De nem is hív! Mióta ő van, engem nem hívtak! Ozt úgy tett, ő meg a jegyző meg az egész magyarok beszélik a faluba, hogy ozt a pénze kellett a Jolán néninek, ozt eltemetni meg nem akarjuk. És mostan ő feljelentett engem ez végett, hogy csak azért is kibasszon velem, hogy mink nem úgy bántunk a Jolán nénivel, hogy ő végettünk halt meg!”
A falu vezetősége egyébként is gyanakodva szemléte az „utolsó telepi magyar asszony” fenti kiszolgáltatottságát egy cigány családnak, a magyar–cigány különbségtétel hierarchiájának e radikális felfordulása, úgy tűnik, bűnesetként értelmeződött szemükben. Ramóna igencsak megijedt e feljelentés hírének hallatán, feldúlva a Polgármesteri Hivatalba indult: „Ozt én már az idegbe nem is tudtam, mit csinálok, há’ ki tudja hova elér ennek a keze (a polgármesternek), rendőr volt, vagy hogy, ozt, ki tudja, milyen barátai vannak?! – meséli – ozt Erzsike látta, milyen állapotban vagyok, ismer ő engem, én nem nézem aztat akkor, hogy mit teszek, ozt ő nyugtatott, hogy „Rami, így ne menj be!” Ozt most így segítenek, tudod, itt van ez a TASZ, ez a romák jogát védi, ozt kedden bemegyünk a Szintikéhez, ők segítenek, ha kell ügyvéd által is. Mert az orvos is tanúsítja nekünk, hogy, így mondta: „itt bántalmazásnak jele nem volt!” Mint látjuk, az egyesület és a TASZ egy alternatív érdekérvényesítési módot kínált fel Ramóna számára, aki élete során a „cigányság verbális erőfölényével” igyekezett megvédeni magát. Ramóna mindig is büszke volt azon készségeire, hogy bármikor bármely nagyhatalmú magyarba képes belefojtani a szót. Ugyanakkor tudjuk, hogy ezek a pillanatnyi „győzelmek” csupán álságos újratermelői a hatalmi viszonyoknak. Ramóna végül sikerült megvédeni egy, az elsősorban származásából fakadó igazságtalansággal szemben, ugyanakkor van, amiben sem az egyesület, sem a TASZ nem tud segíteni: „ Hiába írja a szerződés – mondja Ramóna – hogy mink nem vagyunk kötelesek eltemetni, de mostan hogy tehetném meg?! Há’ most hallgassam aztat, hogy a pénzi kellett, és eltemetni se tudtuk?! Így mondogassák befele a magyarok! Kiéhezzük aztat, akárhogy is lesz, Cili, eltemessük tisztességben.”
Az Egyesület és a TASZ jelenléte azonban mindenképpen felforgatja a cigány–magyar különbségtétel hierarchikus viszonyait, mivel olyan közszereplővé szervezik a „cigányságot”, „aki” immár ki tud lépni a rokonság „privát szférájából”, ahová az asszimilációt támogató rezsim beszorította. A „cigány” közszereplővé válik, hogy megvédje saját érdekeit, olykor jelentősen felforgatva a helyi hatalmi viszonyokat. Ugyanakkor a helyi viszonyok sokszor csupán játékszerei az országos befolyással bíró cigány-ellenes diskurzusoknak.
Egy nehéz nap
2011-ben az ismert gyöngyöspatai konfliktus után pár hónappal riasztó hírek kezdtek keringeni a faluban: „A falunapra bőrfejű zenekart hívtak meg – mondja Szintike – ozt, ha itt a cigányok megtudják, ők nekik nem mondhatod, hogy na most ne gyertek befele 4 és 5 között! Meg tudod milyenek, ha mondod, csak azért is gyönnek, és igazuk is van, még ők maradjanak otthon?! Tudod milyenek, ők akkor csak azért is gyönnek megmutatni, hogy na velünk cigányokkal nem lehet!”„És nem lehet beszélni a polgármesterrel,? – kérdeztem – hát neki se érdeke, hogy balhé legyen a faluban. Ezsikéék mit szólnak?”„Áh Erzsike! – legyint Szintike – félnek ők, nem mernek ők kezdeni a polgármesterrel, majd apum, majd apum elintézi!” – zárta meggyőződéssel beszélgetésünket Szintike.
Végül az Egyesület és a CKÖ együttesen tettek bejelentést a mezőkövesdi rendőrségen, hogy a falu vezetősége többszöri felszólításra sem vette ki a fesztivál programjából az egyik legismertebb szélsőjobboldali zenekart, és félő, hogy a zenekar fellépése „etnikai” konfliktusokat fog kirobbantani a faluban. „A rendőrök rendesen ki voltak készülve – meséli Erzsike – hogy még nekik nincs elég bajuk, még csak ez kellett! „Ó – azt mondja az egyik főtörzs vagy százados vagy ki – „Ó” – azt mondja – „Istenkém adj egy jó nagy vihart, mossa el az egészet” – így még rendesen fohászkodott.” A várva-várt vihar ugyan nem jött meg, de a polgármester és a jegyző később visszakozott, szerintük puszta félreértésről volt szó, az említett zenekar tagjai valóban a szélsőjobboldal egyik legismertebb együttesében játszottak, de ez már egy másik, sokkal visszafogottabb formáció, a zenekar régi neve csak tévedésből került be a műsorba. Végül az együttes nevét törölték a programból, az „új formáció” pedig délután 4-kor megtartotta koncertjét. A zenekar valóban a nemzeti rock irányát képviselte, de ez leginkább csak azoknak tűnhetett fel, akik (mint én) a búcsú zajos forgatagát legyőzve próbálták megérteni a dalszövegeket, amelyek legfőképpen a „magyarság” sérelmei körül forogtak. Míg a „magyarság” sérelmei nem sokakat kavartak fel, addig a „cigányság” fenti feszültségei, habár némileg feloldódtak a falunap forgatagában, mégsem csillapodtak teljesen. Sokak hangulatát megmérgezték a napok óta hallható hírek a „gárdista” zenekar érkezéséről, e feszült hangulat pedig kis híján tragédiát okozott.
Aznap, szokásom szerint, házigazdáméknál időztem. Ramóna egész délelőtt morgolódott, hogy ő bizony nem megy a „majom magyarok” közé, férje és gyermekei pedig inkább elmenekültek borús hangulata elől. Fia, Mózes még haza-hazajárt győzködni egy kicsit, de aztán ő is felhagyott a próbálkozással. Késő délután felé azonban pár pohár ital hatására, mégiscsak nekiindult megnézni, milyen is a mulatság. Rudi ilyenkor rendszerint lemond a részeg bulizás örömeiről, józanul őrzi feleségét, hogy az biztonságban kitombolhassa magából az asszonyi lét felelősségének fáradalmait. Ramóna általában szeret az események középpontjában lenni, még akkor is, ha az nem veszélytelen. Most is egy konfliktus kellős közepébe csöppent. Éppen egy kiterjedt családok közti verekedés volt kibontakozóban, ugyanis az egyik Pusoma-fiú elszerette unokatestvére feleségét. Az út szélén „gyülekeztek a cigányok”, ki-ki keresve a helyét a szolidaritás hálózataiban, ám Ramóna fellépésével alaposan összekuszálta a szálakat: Há’ mit csináltok he?! – tette fel a kérdést – Kinevetessük magunkat, he?! Had nevessenek a magyarok: na a bolond cigányok, nem kell ide gárdista, meg bőrfejű, egymást is megölik ezek! Hát ez kell nektek?! Még mirajtunk nevessenek?! Egymást bántsátok?! Igazuk is van a magyaroknak, hogy leköpdösnek minket! Hogy így szégyenítitek magatokat egy pina miatt!” Talán Ramóna monológjának hatására vagy a közeledő rendőrök miatt, de lassan lenyugodtak a kedélyek, míg Rudi sokkos állapotban figyelte az eseményeket. „Gyere már, he” – szólt feleségének – miért kell neked mindenbe beleszólni?!” Mikor Ramóna többszöri felszólításra sem volt hajlandó feladni békítő szerepét, egyedül indult vissza a telepre: „Há’ ez az asszony! – morogta – ez fog engem egyszer elvitetni! Neki mindenbe bele kell szólni, mindenhol ott kell lenni! Haljak meg, de ott hagyom egyszer!”
Természetesen Rudi sem akkor, sem később nem hagyta el feleségét, kicsit beszélgettünk, majd elindultunk vissza a buliba, hogy megnézzük, mi is a helyzet. Addigra Ramóna már rég együtt ropta a többiekkel, cigányok és magyarok, bár nem egymással, de együtt táncoltak a 80-as évek slágereire. E falunapok általános menete szerint, minél előbbre haladtunk időben, annál kevesebb magyar és annál több cigány képviselteti magát. Este 11 körül már csak a helyi cigányok mulattak, a Pestről érkező szervező csapattal kiegészülve. A pesti „különítmény” legifjabb tagjai, 19-20 éves srácok, az egyre több ital hatására elkezdtek beszivárogni a táncolók közé. Először a lányokat környékezték meg, akik udvariasan hárították közeledésüket, jelenlétüket inkább komikusnak tartották, mint sértőnek, vagy felháborítónak. Bettivel, Szintivel és a többi lánnyal jól szórakoztunk rajtuk. A fiúk lassanként vették az adást, rövidesen visszazártak saját kis köreikbe, tovább élve külön bulijukat. De bizonyos értelemben az egész buli az övék volt, hiszen az ő haverjuk állt a dj-pult mögött, az ő ismerőseik szolgáltak ki a pultoknál. Talán a sok alkohol vagy a fenti biztonságérzet következtében egyikük felmászott a színpadra, és ott különös táncot lejtett. Produkcióján haverjai jól szórakoztak, a helyiek pedig elintézték annyival, hogy „bolond pesti gádzsó”. Ez a „bolond pesti gádzsó” azonban újabb figurával bővítette a koreográfiát, lehúzta a nadrágját és megmutatta „magát” a közönségnek.
Mivel a helyiek leginkább saját mulatságukkal voltak elfoglalva, a szerencsétlen gesztust csak egy fiú, Imruska vette észre, aki azonban hamar felhívta rá a többiek figyelmét: „Dik, he az a fasszopó gyerek, lehúzta a gatyáját, a faszát mutogassa nekünk!” – ordította. Hangja megakasztotta a buli békés menetét.„Melyik volt az, melyik?” – kérdezgették tőle, a legtöbb férfi saját dühével viaskodott, miközben a pesti ifjak is csatasorba álltak. Ramóna most sem késlekedett kezébe venni az események irányítását, de akkor már túl sokat ivott volt, ahhoz, hogy a békítő szerepét vegye magára: „ Melyik volt az, he?! – kérdezgette ő is – aki a faszát mutogassa nekünk?!” Egy pillanatig úgy tűnt, az események kiszámíthatatlan, tragikus fordulatot vehetnek, a fiú szerencsétlen gesztusa a megalázás performanszává vált az amúgy is feszült napok után. A kérdésére azonban nem várt válasz érkezett: „Hé, hé – tört magának utat egy középkorú férfi – bocsánatot kérünk, ne haragudjatok! – mondta – ő a fiam, és nagyon részeg, haza is zavartam, ne haragudjatok rá, nem tudta, mit csinál, otthon majd kap két pofont, azt elbeszélgetek vele!”
A különös új szereplő kissé oldotta a lincshangulatot, amit mi, a józanabbak, igyekeztünk kihasználni. Rudi, Szinti és még páran nyugtattuk a háborgókat, próbáltuk őket meggyőzni a gesztus ártalmatlan voltáról. Akciónk sikeresnek bizonyult, azonban az esemény végett vetett a mulatozásnak, feszült hangulatban elindultunk hazafelé, útközben még sokan kommentálták az eseményeket: „Állatoknak néznek minket!” – morgolódtak többen. „Mert mink cigányok vagyunk, az egyik még fényképezett is, he akár az állatokat!” Mózes „bátyjai” után baktatva hallgatta a véleményeket, majd hazaérve levonta a maga kis következtetéseit:„Holnap elkapjuk őket, megkeressük azt a gádzsót, megszurkáljuk őket!” – jelentette ki eltökélten. Habár szavai csak az általános hangulatot visszhangozták, apja megijedt ezektől az agresszív hangoktól: „Kit szurkálsz te meg?!” – kérdezte fiától – kit szurkálsz te meg, nagy ember?! – kérdezte újra, néma csendet parancsolva a házban – „Tudod te, mit beszélsz?! Ozt késed is van, he?! Úgy, úgy, szurkáld csak meg, az egész magyar kapjon, he! Na, menjél lefeküdni, még egy ilyen, he ozt én váglak szét!” Mózes ijedt dacossággal vonult el a szobába. Mikor kicsit később én is követtem példáját, még mindig csak feküdt az ágyon a sötétben, még sötétebb gondolataiba mélyedve. „He, Cili – szólított meg – ha ezek a gárdisták megölnek egy cigányt, akkor ők nem kapnak semmit? Igaz ők nem kapnak semmit?” „De, kapnak – feleltem – de ezek nem gárdisták voltak, csak részeg srácok, nem akartak rosszat.” „He, nem akartak, azért mégse kéne a faszát mutatni!” „Hát, nem.” – nyugtáztam, Mózes magára húzta a takarót, és lassan elmerültünk saját álmainkban. Másnap a napfényes búcsú sűrű eseményei elfeledtették az előző esti sérelmeket. Szinti a tőle szokott iróniával beszélt a történtekről: „Na még ha gárdisták jönnek, he, akkor mi lett volna?! Csóri magyar gyerek, he - mondta nevetve – nem tudta ez hova jött, itt ez a valóvilág, itt a lét a tét!”- poénkodott.
A nevetés
Szintike iróniája fontos dologra hívja fel a figyelmet. A fenti helyzetek sokasága, a nyílttá váló „etnikai” feszültségek vagy a cigány pozíció számtalan kiszolgáltatottsága elleni küzdelem, úgy tűnik, megkövetel egyfajta jellegzetes habitust azok részéről, akik akár intézményes úton igyekeznek képviselni saját közösségüket. A humor mindig is szerves része volt a cigányságból fakadó sérülések kezelésére, főként ennek egy fajtája, a mindent átjáró önirónia, amely értelmezhető a „mindenható” magyar tekintet előtti megfelelés parodisztikus eljátszásának, vagy éppen a nem megfelelés lehetőségével való kísérletezésnek. Visszatérő formula például az „én már nem foglalkozok cigányokkal” provokatív kijelentése, amely mindig derültséget vált ki, de hasonlóan népszerű játék a „tipikus cigány”-alakok megjelenítése, vagy a magyarok szemében tabunak számító szexuális tartalmat hordozó „csúnya beszéd” játékos használata: „mit főztél?” – kérdezi egyik asszony a másiktól. „gecit, jó nagy kolbásszal” – hangzik a csattanós válasz. „Úgy a jó, jó nagy fekete kolbásszal” – kontráz a kérdező, míg a közönség jól szórakozik. Mindenki tisztában van vele, hogy magyarok közt az efféle humor megbotránkozást váltana ki, de a „cigányok értik a viccet.”
Ebből a szempontból mindenképp tanulságos az a különbség, ahogyan az Irigy Hónalj Mirigy Bazi Nagy Roma Lagzi című tv műsorát fogadta a roma értelmiség és a cigánytelepi közeg. A társulat 2002-ben a Bazi Nagy Görög Lagzi című nagy sikerű mozifilm mintájára készítette el ezt a TV-produkciót, amely hemzsegett a romákat sújtó előítéletek megjelenítésétől. A roma értelmiség befolyásos része a műsor letiltását követelte, és nyilvános bocsánatkérést az alkotók részéről, míg a cigánytelepi közönség nagyon is élvezte az adást. Ez utóbbiak számára elementárisabb volt az az élmény, hogy saját paródiafiguráikat láthatják a tévében, mint a tartalom sértő volta, akkoriban nem is igazán értették a roma értelmiség felháborodását. Hasonló tendencia az ún. cigányviccek vagy sértő szándékkal feltöltött Youtube videók kezelése, amelyek szintén nagy népszerűségnek örvendtek a cigánytelepiek között. Majdnem egy évtizednek kellett eltelni, és nagy horderejű társadalmi változásoknak kellett történni ahhoz, hogy ezen alkotások problematikussága egyáltalán felmerüljön ezekben a közegekben. Vagyis, hogy a cigányság stigmatizáló megjelenítése és az önirónia bár a befogadás szintjén számos ponton fedi egymást, mégis a közönség összetételétől függően nagyon is különbözik ezen alkotások hatása. Úgy tűnik, a humor egy olyan rést üt meg a társadalmi jelentésekben, amely oldja a cigánysággal való egyenes azonosulás nehézségeit, hiszen az egész „pusztán” játékként jelenik meg.
Szintikét 8 éves kora óta ismerem, és az elmúlt 15 évre visszatekintve elmondható, hogy ő mindig is ezen „rés” biztonságot adó, ám szűk területén érezte jól magát. Ha Szintike pozícióját kéne röviden megjelenítenem, egy jellegzetes képet adhatok, amikor is lezseren támasztja az ajtófélfát, és nevet. Hol együtt nevet a „cigányokkal”, hol csak sajátos pozíciójából tűnnek viccesnek az események, máskor pedig a tanárait kergeti az idegösszeomlás felé szűnni nem akaró nevetésével. Sokszor kaptam Szintikét még fékevesztett bulikon is e sajátos helyzetében: józanul nekidől a falnak, figyel, és jól szórakozik. „Na, mi van Szintike, jó a mozi?” – kérdezem „Há’ az az, 3D, szemüveg nélkül!” – veszi a lapot.
Szintike az apja szerint mindig is a család esze volt. „Betti nagyon szép, de hát nincs sok neki ott benn, de Szinti ő más, ő neki van gógyi, ő az apjára húz – mondja büszkeséggel – a tanárok is megmondták, esze az van neki, de nem arra használja, amire kéne!” És valóban, Szinti nem a tanulásban jeleskedett, hanem abban, hogy némiképp egyedülálló pozíciójából valahogy elrendezze a világot maga körül, és erre a humor tűnt a legalkalmasabb eszköznek. Általános iskolás volt, amikor a szülei előnyős társadalmi pozícióját leginkább élvezhette. Ő még nem az „elcigányosodott” iskolában kezdte meg tanulmányait, ám az osztályban jóval hátrányosabb helyzetű unokatestvérével, Verával alkottak felbonthatatlannak tűnő szimbiózist. Szintike Verával ellentétben mindenképp „jó sorsa való” tanulónak tűnt tanárai szemében, akire csak rossz hatással lehetnek a Verához hasonló „kezelhetetlen” diákok. Vera aztán hamar lejjebb bukott, és habár Szintikének nem okozott különösebb gondot kijönni akár magyar osztálytársaival is, mégis nővéréhez hasonlóan szabadidejének nagy részét a cigánytelepen töltötte. Sokszor szülei nélkül jött, hiszen mamájához bármikor kiengedték, a „cigányos” gyűjtögető munkákban ugyan nem vett részt, de szívesen segített mamájának vagy unokatestvéreinek válogatni a csigát, vagy a gombákat szortírozni. Ő roppant mulatságosnak találta ezen elfoglaltságokat. Sokszor azonban csak mintegy kívülről figyelte az eseményeket, hallgatta a felnőttek, főleg Mamóka és Ramóna „meséit” a cigányok életének viszontagságairól.
Ramóna egy alkalommal a kígyók és a szoptatós anyák „ősi” ellentétéről adott elő egy tanulságos történetet. A történet szerint a szoptatós anyák jobban teszik, ha nem mennek ki az erdőre fáért, ugyanis az ott lakozó kígyók kimondottan az anyatejre vadásznak, szenvedélyük az efféle eledel, ezért az anyák nagy veszélynek teszik ki magukat. Az általános iskolás Szintike érdeklődve hallgatta a történetet, majd csendben megjegyezte „de hát a kígyók nem bogarakat esznek, meg kisebb féle állatokat!?” Kérdését csak mi hallottuk meg kollegámmal, a többiek nagy szörnyülködésükben ügyet sem vetettek rá. „Hát igen – jegyezte meg kollegám – az iskolában ezt tanultad, ez egy másik történet”. Szintike elnevette magát, így nyugtázva e két „tudás” közti összeegyeztethetetlenséget és saját speciális helyzetét.
A nevetés később is védjegyévé vált, olyannyira, hogy az iskola nem tudott mit kezdeni ezzel a sokszor cinikusnak tűnő reakcióval. Olykor napokig ismételgetett egy-egy neki tetsző beszólást, ezek általában furcsaságukkal, vagy éppen felforgató jellegükkel nyerték el tetszését, megmutatva egy domináns diskurzus gyengeségét. „Dik, he – meséli nevetve - nagyon dzsuker volt ma egy gyerek az iskolába! Kérdezi a tanár, mikor volt a honfoglalás, erre azt mondja: „pénteken!”, he „pénteken!”, nagyon dzsuker!” Úgy tűnik, Szintike fantáziáját megmozgatták ez ehhez hasonló érdekes „találkozások”. De Certeau stratégia és taktika közti megkülönböztetését fedeztem fel e jelentben. Míg a stratégia Certeau szerint a hatalom eszköze, ő jelöli ki a kereteket, építi az intézményéket, kanonizál eseményeket, írja a „történelmet”, addig a taktika a „gyengék” fegyvere, ereje a használatban rejlik, a hétköznapokban, a stratégia által felépített tér használatában, mint pl. az iskola. A fura válasz épp e kettő különbségére hívta fel a figyelmet, vagyis a gyerekek idejének és a történelem nyelvezetének nehezen összeegyeztethető különbségére (De Certeau 1988: 29-41).
Szinti tehát ehhez hasonló élményekkel szórakoztatta magát az iskolában, ő maga azonban sosem volt egyfajta botrányhős vagy mókamester, inkább a szituációk abszurditását verte nagydobra folytonos nevetésével. A tanárok talán érzékelték Szintike nevetésének veszélyeit, vagyis azt, hogy ahol ő „áll”, onnan tulajdonképpen minden mulatságosnak látszik, és talán nincs is semmi, ami komolyan vehető. Szintikét ennek megfelelően hetedik év végén megbuktatták etikából. De a bukás sem érte el a kívánt hatást, Szintike ezt is igen viccesnek találta, hiszen mindenki matekból, vagy töriből bukik, míg ő etikából, ami mégiscsak egyfajta töltelék tantárgynak számított a diákok körében. Szintia azonban nem pusztán az iskola helyzetében látta viccesnek azokat a dolgokat, amelyek másokat egészen más reakciókra serkentenek. Míg szülei szerették nagyhangon elítélni azokat, akik „leszégyenítik” magukat a faluban, azaz nem a „magyar” normáknak megfelelően viselkedtek, addig Szintia érdekesnek és természetesen humorosnak találta ezeket a jeleneteket. Egyik nagybátyjának, Lajinak és feleségének évente született gyerekük, már a hetediknél tartottak, amikor végre jobban odafigyeltek a védekezésre. A „cigányok”, legalábbis Szinti rokonsága, rosszallóan fejcsóválással reagáltak az újabb és újabb gyerek érkezésére, Szinti viszont szórakozatónak találta ezt a jelenséget: „He, a 2006-as évjárat lesz a legjobb!” – poénkodott. Bár a felnőttektől sem állt távol az egyébként szégyellendő dolgokon való nevetés, ők mégis többször érezték fontosnak nemtetszésüket kifejezni.
Szinti 14 éves koráig nem mutatott különösebb érdeklődést bármilyen jövőbeli hivatás iránt, bár szülei szerették volna, ha legalább ő megszerzi az érettségit. „Családsegítő leszek vagy védőnő, mind elvitetem a gyerekeiteket, az összes cigány pulyát vitetem el!” – viccelődött, ha szóba került a téma. Végül szülei úgy döntöttek, hogy alapítványi iskolába íratják, fodrászatot és kozmetikát tanulni. Inkább kifizették a tandíjat, csakhogy lányuk elkerülje az állami iskolák hatalmas lemorzsolódási veszélyét. Szintike viszont sosem érdeklődött különösebben a szépészet iránt, míg kortársai folyamatosan hajukat fazonírozták, sminkeltek és naponta többször átöltöztek, addig őt hidegen hagyták ezek a dolgok. Bár kialakította a maga külön stílusát, sosem töltötte a tükör előtt az egész napot, és barátnői haját sem akarta újabb és újabb stílusok szerint beállítani. Mondhatjuk, hogy a „tinilányság” ezen aspektusa nem az ő világa volt, mégsem tiltakozott szülei döntése ellen, mivel valójában maga se tudta, mit akar. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ez sosem volt kérdés ezekben a közegekben. Generációkon át fel sem merült, hogy egy cigánygyereknek lehetnek elképzelései a jövőjéről. Habár az oktatás fontosságáról szóló ideológiák ma már ezt hirdetik, a valóság mégis másképp fest. A falvak, városok cigány fiataljait általában beterelik a leginkább piacképtelen szakmunkásképzőkbe, ahol érdeklődésükre való tekintet nélkül, mind ugyanazt a szakmát tanulják. Ezért aztán egyáltalán nem különös, hogy sem Tibinek, sem Jutkának, sem pedig Szintinek nem jutott eszébe feltenni a kérdést „mi is érdekli a lányt valójában?”
Szinti tehát engedelmesen megkezdte középiskolai tanulmányait, míg unokatestvérei reggelente együtt jártak iskolába, egy osztályban, vagy legalább egy épületben tanultak, ő egyedül indult útnak, számára teljesen ismeretlen „magyarok” közé. Pár hét múlva már nem „talált el” az iskolába, mikor szülei lógáson kapták, inkább megengedték neki, hogy otthon maradjon, ha nem bírja a terhelést. November körül azonban újabb döntést hoztak: „Ki vesszük mi onnan a Szintit, nem fog oda járni!” – szögezte le az anyja – cigányozzák a lyányt!”. „Tényleg cigányoznak?!” – kérdeztem Szintit. „Hát van úgy egy-kettő” – felelte félszegen. Az effajta „cigányozás” jelentését vagy szigorúbban fogalmazva „valóság tartalmát” nehéz felderíteni, olykor elég egy-egy diák beszólása, amely esetleg nem is közvetlenül az adott embernek szól, csak a többségi rasszista szófordulatok egyike. Olyan is előfordulhat azonban, hogy az illető különbözőségének keserű és elbeszélhetetlen tapasztatát fogalmazza meg így, ha a szülők a lógás okáról faggatóznak, hiszen tudja, hogy ebben az esetben teljes együttérzésükre számíthat, míg a középiskola nehézségeit nem tudná átadni nekik, hiszen a szülők még a 8 általánost sem végezték el. Szintike esetében csak találgathatunk, de mikor évekkel később beszélgettünk erről, ő maga is elgondolkozott kimaradása okán: „Nem az, hogy magyarok voltak – mondta – csak úgy ellenszenvesek, nem tudom, kényeskedtek, most mit csináljak velük?! Nem érdekelt az egész, ők elvoltak maguknak, meg én is, ozt így nem volt jó.” Szintike e kis kitérő után mégis az állami iskolák egyikében landolt, mivel csak az eladó-osztályban volt hely, hát eladó-szakmát tanult. Nem egészen egy évig bírta a számára oly céltalannak tűnő „tanulást”, 16 éves korára ő is iskola nélkül maradt, mint oly sokan mások. Rá azonban a többiekétől némileg különböző élmények vártak.
A jogvédő és a szingli
Szintike tehát 16 évesen ugyanazon a „senkiföldjén” találta magát, ahol e cigány közegekben élő kortársainak többsége is. A kortársak nagy része azonban rövidesen a korai házassággal és gyermekvállalással töltötte ki azt a végtelen űrt, amit e helyzet jelent, így a rokonság hálózataiban felnőttként lehettek jelen, amely immár egy életre szóló feladatot adott számukra: eltartani a családot. Szintikét azonban unokatestvéreivel és cigány barátaival ellentétben nem sodorták el a tinédzserkori szerelem viharai, habár folytatott titkos viszont egy telepi fiúval, a dolognak mégsem lett komolyabb kifutása. Hogy miért maradt ki a többieket menetrendszerűen elöntő szerelmi lázból, a lélektani magyarázat mellett számtalan társadalmi okra is visszavezethető. Én csak ez utóbbit érzem hivatásomnak, habár tudjuk, a „lélektan” és a társadalmiság korántsem választható le egymástól. Szinti nem követte szülei attitűdjét a „rendes cigányság” cenzor-szerű őrzésében, de úgy tűnik, neki erre már nem is volt szüksége, hiszen eleve nem vonzódott azokhoz a női szerepekhez, amelyeket e falusi cigány pozíció felkínált neki. Mondhatjuk, hogy ami szüleit még ideológiaként mozgatta, nála már Bourdieu kifejezésével élve „habitussá” vált. Szintike „küszöbön állása”, e különös megfigyelői pozíciója igencsak megnehezítette, hogy belépjen egy olyan kapcsolatba, amelynek e közegekben pusztán egyféle kifutása lehetett, méghozzá a tinédzserkori családalapítás. Ha Szintike megteszi ezt a lépést, önmaga is a „mozi” szereplője lesz – és nem nézője. Így aztán hősünk a szerelem tipikus útvonalait kikerülve ismeretlen vidékre tévedt, ahol a rokonság hálózatai nem adtak biztos támpontot, fiatalságával némileg magára maradt a sok ifjú anyuka és apuka között.
Ezen az „ismeretlen vidéken” azonban Szintike új szereplőkkel találkozhatott. Egyrészt az a sajátos tinédzser helyzet, amelyben élt, kívül az intézmények világán, de nem betagozódva a generációkat összekötő rokonsági rendszerbe, bár tartalmában nyilván más, de jellegében mégis hasonló élethelyzetű fiatalokkal hozta össze. Úgy tűnik, a tinédzserség e fenti tapasztata felülírta a cigány-magyar különbségtétel helyi jelentéseit, Szintike helyi magyar fiatalokkal kötött talán addig példa nélkül álló szoros barátságot. Új barátai maguk sem tartoztak a mainstream gömbaljai lakosság körébe, egyikük például szerencsétlen családi hátterének köszönhetően költözött a faluban élő nagymamájához, másikuk pedig sokat ingázott Svédországban élő apja és gömbaljai anyja között. Tehát mindketten, ha egészen más értelemben is, de osztották Szintike „kívülálló” pozícióját.
Szintike azonban nem egyedül érkezett ezen új kapcsolatokba cigány-közegéből, csatlakoztak mások is, például Erzsike fiai, akiket szüleik még idejében kimenekítettek a gömbaljai iskolából, ők így a szomszédos falu magyar többségű intézményében folytatták tanulmányaikat. Számukra nem volt újdonság a cigány–magyar különbségtételen túlmutató barátságokat kötni. A fiatalkor számos olyan bonyodalmai kötötték össze a társaságot, amelyeket egy tizenévesen megházasodó cigányfiú vagy nagylány sosem tapasztalhat meg: a nem feltétlen közeli gyermekáldásban végződő párkapcsolatok problémái, a falusi élet „unalma”, a párkeresés nehézségei vagy az önmegvalósítás kérdései, valamint a biztos fogódzók hiánya, amelyet Szinti kortársai többségének a rokonság hálózataiba való belépés nyújtott. Szinti tehát egyfelől a sajátos pozícióján keresztül talált társaságot, amely felülírta a cigány-magyar különbségtétel kizáró mechanizmusait. Másfelől viszont nagyon is a cigányság révén kapott új mozgástereket. Ezek a cigányság révén nyert új szerepek eleve nem tették lehetővé, hogy Szinti, mint annak idején idősebb nővére, Kisjutka, cigányságát teljességgel elhagyható „tulajdonságként” élje meg. TASZ-Pontosként és egyesületi tagként cigánysága nyilvánvaló „tény” volt magyar barátai szemében, még ha az nem is bírt túl nagy jelentőséggel ezekben a kapcsolatokban.
Szintike tizennégy éves volt, amikor megalakult a Gömbaljai Romákért Egyesület. Mint fentebb láttuk, Erzsikéék kezdetben cigány programokat szerveztek, később viszont, amikor már saját székházzal is rendelkeztek, a szervezet állandó közeget tudott biztosítani az arra fogékony fiataloknak, gyerekeknek. Szintike mindig az elsők között volt, aki részt vett a programokban: nyaranta Balatonra utazott helyi cigány rokonaival és barátaival. Később már maga is egyesületi tagként segédkezett Erzsikének bizonyos programok szervezésében. Mikor az egyesület valamely pályázatból állásokat is tudott biztosítani, Szintike félállásba került a szervezet székházában, intézte a betérők ügyes-bajos dolgait, segített a gyermekprogramok kivitelezésében. Nem tagadta, hogy sokszor fárasztják a „cigányok értetlenkedései”, de alapvetően szívesen tette a dolgát. A TASZ felkérése épp egy ilyen időszakban érkezett, akkoriban mindenképp úgy tűnt, még fizetés hiányában is perspektívát nyújt számára ez az új feladat: „Jó, ha a lyány megtanulja ezeket a jogi dolgokat – vélekedett Jutka – megismer embereket, a számítógépbe is beletanul, mi az apjával már nem értünk ezekhez.” Szintike eddigi pozíciójához viszont nagyon is passzolt ez a szerepkör, hiszen „határhelyzetét” kitűnően tudta kamatoztatni, összeegyeztetni a TASZ által képviselt emberi jogi diskurzust azzal a móddal, ahogy a helyiek dolgozzák fel saját kiszolgáltatottságukat, vagy éppen többségi helyzetüket. „Először a magyarok háborogtak, hogy minek ide ez a TASZ, meg megint a cigányok, meg ezek – meséli – aztán látták, hogy mink nem ellenük vagyunk, ozt már most így köszönnek nekem az utcán: „szia taszos kislány”. A cigányok meg, nem az, hogy buták, de egy része, szegények nem is úgy látják, hogy őket, hogy kezelik, ők nem is fogják fel, hogy velük ezt vagy azt nem lehet megtenni, néha meg olyanokon háborognak, hogy most ő miért nem kap nagyobb adományt, na, most mit mondjak?! Mert nincs több!” Úgy tűnik, Szintike feladata nem volt más, mint összeegyeztetni azt a sokféle diskurzust és szemléletmódot, amelyeket a „küszöbön” ácsorogva mindig oly viccesnek talált.
Az iskolai lemorzsolódásból fakadó üresjáratot, tehát a cigány–magyar különbségtételen átívelő kortárs csoport és a cigányság új azonosulási lehetőségei töltötték meg tartalommal. Szinti az egyesület és a TASZ révén új alapokon szerveződő cigány közegekkel is találkozhatott. A TASZ rendszeresen tartott önkénteseinek találkozókat és képzéseket, ahol nem pusztán a cigányság nyilvános vállalása, hanem annak képviselete is evidenciaszámba ment. Szintit és társait új nyelvezettel és szemlélettel vértezték fel, a cigányság kiszolgáltatottságáról, jogfosztottságáról, az érdekérvényesítés szükségességéről, a szélsőjobb veszélyeiről vagy a szegregáció ártalmasságáról. Szinti és az egyesület körül tevékenykedő fiatalok már cigányságukon keresztül helyezték el magukat a közéletben. A 2000-es évek végétől egyébként is megsokasodtak az olyan helyzetek, amikor akár házigazdáimmal vagy másokkal úgymond közéleti kérdésekről beszélgettünk. Ilyesmi azelőtt nemigen fordult elő, hiszen a cigányság nem a tágabb értelemben vett közéleten keresztül tematizálódott, hanem csakis a helyi viszonyok értelmezési keretén belül. Ezek a fiatalok viszont már „tudták”, hogy a Jobbik rájuk nézve veszélyes párt, és előretörését meg kell akadályozni, többnyire felismerték azokat a helyzeteket, ahol cigányként éri őket hátrányos megkülönböztetés, az egyesület és a TASZ révén pedig azt is tudták, hova kell fordulni. Számos eset bizonyította, hogy ezen új azonosulási módban korábban nem ismert erő rejlik.
Egy alkalommal három fiatalember, Lackó, Feri és Nándi beugrottak egy sörre az egyik helyi kocsmába, a Hegyomlásba. A Hegyomlás nem számított cigány helynek, de a Széchenyi presszóval ellentétben nem is volt különösebben rasszista híre. Mikor a fiatalok, főként Szintike generációja szüleiktől némileg védett és „etnikum”-semleges helyre vágytak, ide ültek be egy-egy italra a Piroska Presszó helyett, sokszor éjfélig is elidőztek itt. A kocsma vendégösszetétele mindig vegyes képet mutatott, tulajdonosáról többen tudni vélték, hogy nem kedveli a cigányokat, igen lelkes Jobbik aktivista, ugyanakkor a cigány fogyasztóktól befolyt összegekről mégsem akart lemondani, de egyébként sem ő, hanem beosztottjai találkoztak a vendégekkel. Így aztán Nándi, Lackó és Feri nyugodt szívvel tértek be a kocsmába. Mikor a fiúk éppen távozni akartak, pár férfi vendég sértő megjegyzéseket tett származásukra, mire ők visszafordultak, hogy számon kérjék az elhangzottakat. Habár a sértegetők jelentős számbeli fölényben voltak, a fiúk mégsem hátráltak meg. Hamarosan verekedés tört ki, de Lackóék, látva reménytelen helyzetüket, menekülőre fogták a dolgot, a kötekedő vendégek pedig hajtóvadászatot indítottak ellenük. Később a rendőrség is bekapcsolódott a küzdelembe a cigányozók oldalán, Lackót bevitték az őrsre, majd pár óra múlva elengedték, mikor már csak gyalog tudott hazamenni a 10 kilométeres úton. Lackó csak hajnalra ért haza, az otthoniak, értesülve a hírekről, már teljes pánikban találgatták, mi lehet a fiúval. Másnap Erzsike és a TASZ kezébe vette az ügy intézését, mielőbb próbálták megakadályozni, hogy Lackóékra osszák a vádlott szerepét. Az ügyet sikerült elrendezni, és végül a kötekedők ellen tettek feljelentést garázdaság és testi sértés miatt. Az eset megrázta a cigányságot, hiszen órákig az a hír járta, hogy Lackó rasszista gyilkosság áldozata lett. És ezeken a helyzeteken Szinti sem nevetett, hiszen új pozíciójában maga is tevékeny szereplővé vált.
Bonyolult kérdések
„Mikor elindítottuk a TASZ roma programját – mondja egy TASZ-dolgozó egy belső kerekasztal beszélgetésen – úgy gondoltuk, a helyi TASZ-pontosok önkéntesen végezzék a munkájukat, mert ebben láttuk leginkább esélyét az önszerveződésnek. De aztán pár év múlva már olyan problémáink lettek, hogy az önkénteseink nem tudják elvégezni a feladatot, mert kikapcsolták náluk az áramot, és nincs fűtés, és lehetetlen helyzetbe kerültek. És energiánk nagy része arra ment el, hogy ezeket az embereket segítsük egy minimális szinten fennmaradni, ez eredetileg nem tartozott a feladataink közé, de emberileg nem lehetett megtenni, ezzel nem foglalkozni.” Az emberi és szociális jogok összeegyeztethetetlensége tehát immár a TASZ mindenképp áldásos tevékenységét, és ezen keresztül Szintike új pozícióját is veszélybe sodorta. Mire Szinti felnőttkorba ért, szülei már az „öregkor” küszöbén álltak, főleg, hogy Tibi állandó kiújuló gerincsérve következtében többé-kevésbé munkaképtelenné vált. A cigány férfiak többsége a faluban 12-14 éves koruk óta, vagy még előbb is kemény fizikai munkával kereste kenyerét. Ezek a munkák 20-30 év után igencsak megbosszulják magukat, legtöbben 40-50 éves koruk között már komoly egészségügyi, főleg ízületi problémákkal küzdenek. A nyugdíjas kortól még távol esnek, de ha meg is lenne a ledolgozott 40 évük, a munkáik többségét a fekete vagy „szürke” gazdaság világában végezték, így ezen évek után nem tarthatnak igényt nyugdíjra. Tibi keresetére tehát már nem számíthatott a család, Jutka pedig végzettség és kapcsolatok hiányában szintén nem talált állást, habár két gyermekükről elviekben már nem kellett gondoskodniuk, a valóságban ez csak kis könnyebbséget jelentett. Betti már külön háztartásban élt, de sokszor, főleg a téli hónapokban, ők sem álltak jobban anyagilag szüleiknél. Szinti jobb időkben, mikor az egyesületnek éppen jól futott a szekere, keresett némi pénzt, de lassan, a 2012-es évre ezek a források is elapadtak, Lilike pedig értelemszerűen még általános iskolai éveit töltve nem volt keresőképes. 2012-re tehát a család a teljes anyagi csőd szélére került, ez év telén kikapcsolták náluk az áramot, és egy hosszú évet éltek csupán a nap adta fény gondjaira bízva. Mosni, tévézni, telefont feltölteni az utcában élő Valiékhoz, Jutka testvéréhez jártak.
Felmerül a kérdés, vajon hová lettek Tibiék kapcsolatai, amelyek eddig biztosították számukra az előnyös pozíciót? Miért nem használták ki többé-kevésbé működő viszonyaikat az önkormányzattal és más befolyásos magyar vezetőkkel? Ezt a kérdést magam is feltettem Jutkának: „Ó, Tibi nem bírná el azt a szégyent! Hogy mink, Cili, idáig fajultunk. Ismered a Tibit, soha egy kortyot nem ivott, soha semmit be nem szedett, de mostan meg úgy fekszik le, nyugtatóval, rendesen depresziós vagy hogy, fel se akar kelni az ágyból!” Az a tény, hogy a korábban sikeresnek látszó asszimilációs stratégia őket sem mentette meg a többieket is sújtó anyagi ellehetetlenüléstől, feldolgozhatatlannak látszott. Ráadásul Jutkáék, ha csak tudták, a cigányok előtt is titkolták sanyarú helyzetüket, hiszen sokakat ez némi elégtétellel töltött el. Ezekben az években úgy tűnt, sorsuk értelmezhető az oly sok ígérettel csábító asszimilációs stratégia totális csődjének. Hiszen az egyrészt nem adott a kezükbe olyan erőforrásokat, amellyel az ehhez hasonló helyzetek elkerülhetőek lettek volna, másrészt még le is tiltotta a segítségkérés különböző módjait, hiszen a „siker” „homlokzatának” védése az utolsó szalmaszál maradt kezükben. Az áram hiányának kérdésköréről Szintikével sem igazán lehetett beszélni, kerülte ezt a témát, ő rendszerint telefonjába kapaszkodott, és a sötét estéken Facebookon tartotta a kapcsolatot azzal a világgal, amely élhető volt számára.
Szinti ezekben az években az egyesület különböző projektjeiben segédkezett némi fizetség fejében. Például angolórákra toborzott embereket, amelyek elviekben a részvevők munkaerő-piaci helyzetén hivatott segíteni, valójában inkább jó közösségi program lett belőle, hiszen alapvetően nem a nyelvtudás hiánya hátráltatta ezeket az embereket a munkakeresésben, viszont szívesen összejöttek heti kétszer tanulni valamit. A fentieket bizonyítja, hogy az órák lejárta után erőteljes igény fogalmazódott meg egy másik kurzus szervezésére, de legtöbben nem az angol folytatását, hanem a cigány nyelv tanulását propagálták. „Mindenkihez elmegyünk – mondja Szinti – hogy van-e kedve, és fontos, hogy nem szabad ígérgetni semmit, mert ők egyből százat csinálnak, hogy akkor ez lesz meg az lesz. Tudniuk kell, hogy ez csak egy óra, de a cigányt akarják az egészen. He, a Savanyú azt mondja: „Odamegyek én is, el tudom majd átkozni a magyarokat” – meséli nevetve ezt a nem túl pc motivációt.
Szintike tehát időközben igen nagy tapasztaltra tett szert a közösségszervezés terén, viszont bekapcsolódása az emberi jogi diskurzus alapján szerveződő intézményekbe egyelőre nem igazán mutatott perspektívát, ahogy szülei azt korábban remélték. Jutka szívesen látta, ha lányát beszerveztük valamely civil szervezet programjába, ám egy alkalommal mégis hangot adott csalódottságának: „Köszi szépen Cili, hogy segítesz a lyánynak – mondta – de most már valami olyat hozzál, ami fizet is. Na most ilyen meg olyan képzések – folytatta nevetve, keserű ironával – jó az, csak mikor lesz pénz is belőle!” „Hát megértelek teljesen – feleltem kissé szégyenlősen, magam is pirulva a helyzet abszurditása miatt, amelyet az azonnali, égető anyagi szükségletek és e projektek igencsak hosszú távú, már-már megfoghatatlan előnyei közötti távolság hozott létre.
A civil szervezetek tevékenységei nem igazán tudtak beleszólni a helyi munkaerőpiac alakulásába. Végül a „felmentő sereg” nem is onnan érkezett, hanem éppen azokon a helyi viszonyokon keresztül, amelyeket Szinti sajátos helyzetével alakított ki. Szintike mint olyan helyi fiatal, akit nem szívtak el a közeli nagyvárosok, részben periférikus, cigány pozíciójából adódóan, sokszor látogatta hasonló sorsú társaival a Hegyomlás kocsmát. A fenti eset után pár hónappal tulajdonosváltás történt. A csere kiterjedt a csaposokra is, az új pultos lány pedig Szintike legjobb magyar barátnője lett. Innentől fogva Szintike még több időt töltött a Hegyomlásban, hiszen más elfoglaltsága egyébként sem akadt. Ám az itt töltött órák nem maradtak haszontalanok, pár hónap után Szintike is állásba került a kocsmában. Új helyzete azonban új problémákkal szembesítette: „Ide vegyesen járnak cigányok, magyarok, de mondjuk van az úgy, hogy begyön a Göthös Pali meg a Karcsika, és itt elkezdenek emberkedni, és ha már nem engeded be őket, mert velük csak a balhé van, akkor már gyönnek azzal, hogy azért, mert cigányok, pedig nem azért, hanem, mert olyanok, hogy érted. És akkor gyönnek azzal, hogy nyalis magyar vagyok, meg így meg úgy.”
A cigányság jelentései az egyesület, a TASZ-Pont és nem kevésbé a Jobbik térnyerése révén némileg új irányt vettek. A cigány immár nyilvános szereplővé vált, közéletben fellépő, vállalható társadalmi jelentéssé. Ugyanakkor ez a fordulat éppen a Szintiéhez hasonló helyzetű fiatalok számára újabb bonyolult kérdéseket vetett fel. Elsősorban a személyes viszonyok és a közéleti jelentések kapcsolatának kérdését. Az alábbi eset éppen egy olyan helyzet, amelyben ez okozza a problémát, hiszen Göthös Pali és Karcsika a cigányság közéleti jelentéseit „dobja be” ott, ahol Szinti szerint csupán személyes „viselkedésbeli” problémáról van szó. Balu, aki Szintihez hasonlóan nem követte kortársai tipikus életútját, évek óta Budapesten élve próbál szerencsét, ugyanezt a kérdést feszegeti, csak más oldalról: „Én azt nem tudom Cili – mondja – mit kell akkor gondolni vagy csinálni, ha valaki Jobbikos, de veled mindig rendes volt. Ha a Lackót kérdezném, ő egyből mondaná, hogy Jobbikos, rasszista, satöbbi, cigánygyűlölő, akkor azt ő is gyűlöli. De ott van a Kalász Gabi, szinte gyerekkorom óta ismerem, mindig hívott dolgozni, ha bármi kellett neki a ház körül, ő csakis engem hívott! Leültetett az asztalához, rendesen, mint egy barátot. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit egy barátjának nem mond el, Cili! De én tudom aztat, hogy ő kőkemény Jobbikos! Gömbalján szinte ő csinálja az egész Jobbikot. Most akkor utálnom kell?! Vagy hogy van ez?! Ezt én nem tudom magamban megválaszolni!”„Hát, fogalmam sincs Balu” – feleltem, ahogyan arról sem volt fogalmam, vajon hogyan lehet összeegyeztetni a fenti diskurzusban különálló emberi és szociális jogokat, amikor ezek hiánya a terepen nyilvánvalóan együttes erővel, kibogozhatatlanul hozzák létre a cigányság pozícióját. De arra sem tudok választ adni, hogy a cigányság ezen új „közéleti” jelentései vajon hogyan konvertálhatóak át erőforrássá a jövőben, és Szintikééhez hasonló személyes és lokális kapcsolatok híján vajon van-e erre esély? Pedig Lilikének, aki már a fenti problémák között nő fel, elszegényedve, egy szegregált iskolában, mindenképp választ kell majd találnia ezekre a kérdésekre.
Felhasznált Iodalom
Bíró András (2013) The price of Roma integration . In: From Victimhood to Citizenship: the Path of Roma Integration: a debate. (ed): Will Guy. Pakiv European Roma Fund, Budapest
Micheal De Certeau (1984) The Practice of Everyday Life Translated by Steven Rendall. University of California Press. 1984.
Gheorghe, Nicolae (2013): Choices to be made and prices to be paid: potential roles and consequences in Roma activism and policy-making. In: From Victimhood to Citizenship: the Path of Roma Integration: a debate. (ed): Will Guy. Pakiv European Roma Fund, Budapest
Gheorghe, Nicolae (2013): Choices to be made and prices to be paid: potential roles and consequences in Roma activism and policy-making. In: From Victimhood to Citizenship: the Path of Roma Integration: a debate. (ed): Will Guy. Pakiv European Roma Fund, Budapest
Horváth Kata (2008): „Most azért, mert cigány vagyok?!” A különbség diszkurzív működése. In: Reflexiók és mélyfúrások. A kultúra kutatás változatai a „kulturális fordulat” után. (szerk): Havasréti József és Szijártó Zsolt. Gondolat Kiadó, Budapest. 38-67.
Kóczé Angéla (2011): Gender Ethnicity and Class. Romani Women’ Political Activism and Social Struggles. Ceu. Kézirat
Martin Kovats (2013) Integration and politization of Roma identity In: From Victimhood to Citizenship: the Path of Roma Integration: a debate. (ed): Will Guy. Pakiv European Roma Fund, Budapest
Sigona, N and Trehan N. (2009) Introduction: Romani Politics in Neoliberal Europe; In. Romani politics in contemporary Europe: poverty, ethnic mobilization, and the neo-liberal order. Houndmills, Basingstoke, (eds): Trehan, Nidhi and Nando Sigona eds.Hampshire; New York : Palgrave Macmillan
Trehan, Nidhi and Nando Sigona (eds.) (2009): Romani politics in contemporary Europe: poverty, ethnic mobilization, and the neo-liberal order. Houndmills, Basingstoke, Hampshire; New York : Palgrave Macmillan
Vermeersch, Peter (2006): The Romani Movement: Minority Politics &Ethnic Mobilization in Contemporary Central Europe. New York and Oxford: Berghahn Books
Vidra Zsuzsa (2014): Introdutcion In: Facing the Far-right. Anthropological portrayals of local civil resilience. Zsuzsanna Vidra ed. CEU CPS. (megjelenés alatt)
Jegyzetek
1Az elmúlt évben magam is részvettem ezen kérdésre irányuló kutatásban. Valójában úgy tűnik, ez az a téma, amelyre a nagyobb intézmények, mint pl az OSI hajlandó kutatási pénzeket áldozni. A OSI egyik vezetője egy beszélgetésünk alkalmával kifakadt: Nem értjük, mi történik Magyarországon? Nem értjük az önszerveződés teljes hiányát!?
2 Ez utóbbit jól példázza az integrációs oktatáspolitika szinte teljes kudarca, vagyis, hogy a kormányzati szinten megcélzott döntések és rendelkezések az integráció elősegítéséről hogyan vezetetek a totális iskolai szegregáció kialakulásához.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét